A tündér egy  salamonpecsét mögül lépett elő. Bő ujjú, hosszú lenruhát viselt, szalmakalapot, a kezében pedig egy nagy, piros utazótáskát tartott.

– Úgy hallottam – kezdte hogy itt lakik egy jólelkű manó, aki befogadja az otthontalan vándorokat, és van egy kiadó szobája.

Kökörcsin manó megszólalni is elfelejtett, és arra gondolt, hogy ilyen törékeny és gyönyörű tündért még sohasem látott. Rengeteg sötétzöld haja a sarkáig ért, nevetős, fekete szeme az érett sajmeggyre emlékeztetett, pici, finom keze halovány citromlepkeként repdesett, ahogy zavarában hol a bőrönd fogantyúját,hol a haját babrálta. Minden mozdulata nagyon kedves, szinte bocsánatkérő volt:

–Seseli vagyok, a védett sziklagyepek gurgolyatündére. Beköltözhetnék? – kérdezte reménykedve.

– Kökörcsin! – mutatkozott be a manó meghajolva. – És gyere bátran, isten hozott!

Ismét eltelt egy kis idő, majd egy magányos katicabogár kéredzkedett be a tölgyfaházba. Kökörcsin mindenkit befogadott, csend és béke ide vagy oda, a manó nagyon szerette a társaságot.

Csak  Mufurc, a kék fadongó elégedetlenkedett továbbra is. Hol ez nem tetszett neki, hol az.

– Újabban itt mindig esik az eső! – morgolódott egyik nap, miközben egy jókora levél alá húzódott. – Megáznak a szárnyaim. Biztosan ez is az új lakók miatt van! – zsörtölődött egyre, lapos pillantást vetve a tölgyfaházikó felé. – Teljesen megbolondult a világ, valami varázslat vagy ármány lehet a dologban.

Az egércsalád kicsinyei közül négy: Füli, Barni, Laci és Nózi vigasztalanul bámult ki a kis kerek ablakon a szakadó esőbe.

– Nem-nem! – oktatta kisebb testvéreit Füli.– Ma nem mehetünk ki futkározni, csupa piszok meg víz lenne a bundánk. Játsszatok szépen a sarokban!

Talán csak a legkisebb egérleányt, Hannuskát nem kedvetlenítette el az eső.Ő a lakás félreeső zugában üldögélt, és egy réges-régi mesekönyvet olvasott, ami lovagokról és hercegnőkről szólt. Néha kipillantott a szakadó esőben hajladozó, üdezöld bokorerdőre, és így sóhajtozott magában:

– Bárcsak lenne egy ilyen szép, friss falevélzöld, földigérő ruhám! És lehetnék kicsivel magasabb is. Mégjobb lenne persze, ha egyáltalán nem is egér, hanem mondjuk királylány vagy tündér lennék, és naphosszat táncolhatnék a titkos erdei tisztásokon. És értem jönne egy hős lovag… Na jó, egér lévén egy egérlovaggal is beérem. Csak igazi hős legyen!

Hannuska épp itt tartott az ábrándozásban, amikor a katica lélekszakadva berepült az ablakon:

– Gyertek gyorsan, Seselinek valami nagyon különleges dolgot hozott ma a postás kobold! Ezt nektek is látnotok kell!

Az egérgyerekek felrobogtak az odú csigalépcsőjén a tündér szobájáig. Ott aztán Füli, a legidősebb egérlány még épp időben megfékezte a testvéreit, nehogy csak úgy berontsanak egy idegen lakásába.

– Elment az eszetek? Ha így rátörünk, lehet, hogy megsértjük, és sose mutatja meg nekünk azt a csomagot!

– Talán valami titkos varázseszközt kapott és nem is mutatja meg nekünk szívesen – vélte Barni. – Hirtelen kell rajtaütni, amint kibontja!

– Seseli nem olyan! – ellenkezett a hírhozó katica – Még ha valami gonosz varázsló lenne, akkor biztosan lenne mit rejtegetnie, de Seseli jó tündér!

A fiúk azonban kitartottak amellett, hogy inkább neki kell feszülni az ajtónak és vállal belökni, hátha valami nagy erejű gonosz varázskalaptól vagy varázskönyvtől kell megmenteni a hegy lakóit.

Végül Füli mérgesen félretolta öccseit az ajtóból, és illedelmesen kopogott.

– Bújj be! – szólt ki barátságosan a tündér. A gyerekek nem kérették magukat, beözönlöttek a szobába, mögöttük ott tipegett a katica is. – Titeket meg mi szél hozott? – kérdezte Seseli, ahogy végignézett a társaságon.

Füli próbált valami megfelelő ürügyet találni, hogy miért is látogatták meg épp most, de csak ennyi sült ki belőle:

– Azt hallottuk, hogy kaptál egy olyan nagy… és szeretnénk megnézni, hogy ugyan mi...

Az egérkék megbabonázva bámultak a dologra, ami a szoba közepén feküdt: a jókora, különös alakú, nádlevelekkel ügyesen beburkolt csomagra. A benne rejtőző valaminek még a csücske se lógott ki, az alakjából pedig sehogy se jöhetett rá a szemlélő, hogy mit rejtenek a levelek.

Seseli követte a többiek pillantását, majd jóízűen felkacagott:

– Tündérrózsa nagyon alaposan be tudja csomagolni az ajándékait. De szívesen megmutatom nektek!

A csomagból pedig nagy óvatosan kigöngyölt egy hárfát, ami kék volt, mint a tenger. Oldalára kacskaringós, ezüstszínű jeleket festett a hangszer készítője, a hárfa fejét csinos tengeri csikófej alakúra faragta. A csikó mintha halkan nyerített is volna örömében, amikor végre kiszabadították a csomagolás fogságából.

A tündér szeretettel végigcirógatta a hangszert:

− Esőhárfa! Nagy esőben a legjobb rajta játszani, de kis esőben is jó: bíztatod az esőt, hogy mégjobban essen. Szárazságban meg azért, hogy esőt hozzon. Ki kell vele menni a szabadba és táncolni a zenéjére.

− De hiszen esőben elázik a hangszer, meg koszos lesz a bundácskánk is! – riadoztak az egérgyerekek. – Rossz időben nem szabad kimenni…

− Már hogy lenne rossz az eső?! – csodálkozott a tündér. – Az eső kincs, a legjobb dolog, ami a virágainkkal történhet itt a hegyen. Amikor esik az eső, azt meg kell ünnepelni, tánccal énekkel, és még el is kell tenni a vízből későbbre, amikor majd nem lesz. Ki is viszem a hárfát megszólaltatni a szabad ég alá, igazán nagyszerű avatása lesz, hogy ilyen jókora zuhéban játszom rajta először!

Seseli vidáman kitáncolt az esőbe, a hangszert vigyázva a földre helyezte és aztán valami bús-bűvös dallamot kezdett játszani rajta, amilyet magányos éjszakán dúdolnak a szirének a hegyfoknak. Ezután letette a hárfát, ami tovább szólt. Seseli lassú táncba kezdett: karját úgy mozgatta,ahogy a fiatal fák ágai hajladoznak, amikor a szél játszik velük, szoknyája suhogott körülötte, mint a friss, tavaszi szellő.

− Hurrá, esik! – kiabálta vidáman. Néhány üres dió- és mogyoróhéjban fogta fel a vizet, hogy jusson belőle későbbre is, amivel kedves növényeit, a magyar gurgolyákat megöntözhesse a nagy szárazságban, közben egyre táncolt, nevetett, ahogy a vízcseppek végigcsurogtak az arcán és a haján.

Nagy óvatosan az egérkék is tettek néhány tánclépést: először Barni, a legmerészebb lépett ki az esőbe, aztán Nózi, aki mindenben követte a bátyját és az álmodozó, kíváncsi Hannuska is. Füli még egy darabig megrovóan nézte a testvéreit, de aztán megadta magát a vidám dallamnak és inkább követte őket.

− „Ess, eső, ess, holnap délig ess!” – énekelte cérnahangon Hannuska, a legkisebb egérlány.

A hárfa dallama betöltötte az egész hegyet, sorra jöttek elő a manók, egerek, tündérek. Szaporán gyűjtötték a vizet a fél mogyoróhéjakba, közben pedig táncoltak, énekeltek a csodálatos zenére. Az esős időben mindig kíváncsian előmerészkedő csigák is csatlakoztak a táncolókhoz. A termetes éticsigák romantikusan ringatták jókora házukat, meg hosszú, nyélen ülő szemeiket. A kis, hegyes házú zebracsigák is a zene ütemére ringatóztak.

− Éljen a víz, éljen az élet! – kiabálták innen is, onnan is.

Azután a zene hirtelen gyorsult, és valamennyien pörögni-forogni kezdtek. A tündér leheletfinom, széles vállkendője, megszámlálhatatlan sok szoknyája repkedett, cipőit lerúgta és mezítláb lejtett tovább. Ismét csendesedett a zene és a hárfa kedvesen, játékosan szólt még, mint ahogy a patak csörgedez, aztán lassan elhallgatott.

Seseli és barátai kacagva huppantak le a földre.

Az egérgyerekek kíváncsian méregették a hárfát, azután hosszas kérlelés után Seseli megengedte nekik, hogy kipróbálhassák egy kicsit. A játékuk nem volt olyan szép, mint a tündér melódiája, de azért kedves dallam volt. A katica még egy kis dalt is költött hozzá.

Egyedül Hannuska nem akart zenélni, ő inkább felkéredzkedett az egyik bátyja nyakába, hogy elérje és megsimogathassa a hangszer csikófejét. Olyan magasról azt is meglátta, hogy a mindig morgós Mufurc, a fadongó egy falevél alatt csücsült: most még mérgelődni is elfelejtett, helyette a hárfazene dallamát dúdolta halkan. A világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy megtetszett neki a zene. Amikor pedig észrevette a kíváncsian felé figyelő egérkislány orrocskáját, a rend kedvéért duzzogva elfordult.

– Ej, ezek a gyerekek – dohogta, miközben indult a dolgára, de az igazi rosszkedvét addigra úgy elűzte a dal, akár az esőfelhőket a tavaszi szellő.

A bundácskák, hegyes süvegek és tündérszoknyák egykettőre megszáradtak, csak az eső hozta, friss boldogság maradt ott mindegyikük szívében.