Az év kétéltűje: A ZÖLD VARANGY 

(Bufotis viridis)

Az MME Hüllő és Kétéltűvédelmi Szakosztálya 2012-ben csatlakozott az „Év faja” mozgalomhoz.

Azóta felváltva egyik évben hüllőt, másik évben kétéltűt választanak az év fajának. 2021-ben a kétéltűek kerültek sorra. Az év fajának a zöld varangyot (Bufotis viridis) választották.

A törzsfejlődés során a kétéltűek voltak az első élőlények, amelyek a szárazföldet igyekeztek meghódítani. Erre kb. 400 000 000 évvel ezelőtt került sor. A szárazföldi léthez való alkalmazkodás sok újítással járt. A talajon való mozgáshoz kialakultak a lábak, ujjakkal a végükön. A légzéshez az oxigént már nem a vízből, hanem a levegőből kellett felvenni, kialakult a tüdő is. Veszélyt jelentett a kiszáradás, erre is megoldást kellett találni.

Az alkalmazkodás azonban nem teljes. A kétéltűek - és ez az elnevezés valóban találó- életük egy szakaszát vízben töltik, elengedhetetlen valamely víztest közelsége. A szaporodásuk vízhez kötött, fejlődésük első szakasza a vízben zajlik, még ha kifejlett állapotban a szárazföldön is élnek. Ezen kívül, a bőrük mirigyváladéka megvéd a kiszáradástól, de rendszeresen újra kell nedvesíteni, vagy legalább is, páradús, nyirkos környezetre van szükségük.

A magyarországi kétéltűek két nagy rendbe tartoznak. A farkos kétéltűek – mint például a foltos szalamandra és a gőték, valamint a farkatlan kétéltűek, a békák.

A zöld varangy Magyarország leggyakoribb kétéltűje, összetéveszthetetlenül jellegzetes mintázata könnyen elkülöníti a többi hazai békafajtól. Rejtő színezete van, mondhatni ő a klasszikus terepminta birtokosa. Teste halványszürke alapon zöld foltokkal tarkított. Mintázatát gyakran narancssárgás vagy vöröses pontok díszítik.

Óriási az elterjedési területe, a Duna forrásától Nyugat-Kínáig, Svédország déli részétől a Szahara elszigetelt kis oázisaiig megtalálható. Sztyeppi fajként jól alkalmazkodott a szélsőséges körülményekhez, a hideg telekhez és a meleg száraz nyarakhoz. Még a kiszáradást is tűri bizonyos mértékig. Gyakran találkozhatunk vele lakott területen, az ember alkotta mesterséges környezetben, de kőbányákban, szőlőskertekben is előkerül. Hazánkban szinte minden településen előfordul, egyedsűrűsége gyakran nagyobb a mesterséges környezetben, mint a természetben.  A nyíltabb területeket kedveli, a sűrű zárt erdőket elkerüli, de erdős területen lévő településeken is megtalálható.

Az ember közelében való felbukkanása lehet az egyik oka, hogy számtalan mesében, népdalban, mondókában is szerepel béka.

A mesék elvarázsolt királyfija béka alakjában várja megmentőjét, a boszorkányok is gyakran kígyót-békát kiabálnak.

Eredeti fotó: Hock Ferenc

Sőt, a „varasbéka” (varangyok) eredetére magyarázatot adó mesét is találunk a magyar népmese kincsben. (A béka, a kolbász és az egér)

A varangyokat sokan a „nemszeretem” állatok között tartják számon, és a mai napig számos hiedelem van velük kapcsolatban.

Mivel szárazföldi élethez alkalmazkodtak, bőrük kevésbé nyirkos, inkább száraz tapintású.

Erőteljes testfelépítésűek, a nőstények a nagyobb termetűek. Míg a hímek általában 7-8 cm, a nőstények 9-10 cm hosszúak.

Bár lábai rövidek mégis fürge ugrásokkal képes előrehaladni. Szárazföldi életmódjához illően kicsik az ujjai közötti úszóhártyák.

Tekintete barátságos, pupillája vízszintesen tojásdad alakú, szivárvány hártyája aranyzölden pettyezett. Ez utóbbi tulajdonsága is megkülönbözteti a rokon barna varangytól.

Másik határozó bélyege a szeme felett található, közel függőlegesen álló fültőmirigyek. E mirigyek, és bőrének mirigyei is mérgező anyagot (bufotoxin) választanak ki. A varangyokhoz kapcsolódó hiedelmek vagy félelmek azonban eltúlzottak. A zöld varangy védekezésül termeli a mérget, a rá vadászó állatok hamar meg is tanulják, hogy rossz ízű, és később elkerülik. Az emberre veszélytelen a méreg normál körülmények között, de a „királyfi” csókolgatása okozhat emésztő szervrendszeri vagy szív és érrendszeri panaszokat. A varangyok váladéka szembe, vagy nyálkahártyára jutva égető érzést okozhat, de bő vízzel lemosva hamar elmúlnak a tünetek.  Az ilyen kellemetlenségeket úgy tudjuk elkerülni, ha nem vesszük kézbe az állatokat.

A zöld varangy ragadozó, tápláléka főleg rovarokból, csigákból, férgekből, pókokból és ászkákból áll. Leginkább hajnalban és éjjel aktív. Nappal valamilyen búvóhelyre van szüksége, fatuskók alatt vagy a talaj, esetleg sziklák repedéseibe húzódik, vagy a kert árnyas végében bújik el.

A telelésből március táján jönnek elő, a párzás ideje április-május tájékára esik. Ekkor a zöld varangyok gyakran több kilométernyi utat is megtéve keresik fel a vizeket. Emiatt nagy eséllyel válnak gázolás áldozatává.

Nem ragaszkodik egy víztérhez, bármilyet felhasznál szaporodásához, nemcsak tavacskákat, de nagyobb pocsolyákat és még az enyhén sós szikes tavakat is felkeresi, de a fél méternél mélyebb vizeket nem kedveli. A hím hanghólyagjával egy tücsök énekére emlékeztető „pirregő” hangot hallatva hívja leendő párját.

A nőstény megérkezése után a hím a vízben felkapaszkodik a hátára majd egy álpárzásnak nevezett öleléssel (amplexus) serkenti a nőstényt a peterakásra. A nőstény 2-4 m hosszú, akár 10 000 petét tartalmazó petezsinórt enged a vízbe, amelyet a hím külsőleg termékenyít meg. A petéből először ebihal lesz, majd az átalakulását követően válik vízi lényből szárazföldivé, kiérdemelve a kétéltű elnevezést.

Az időjárás hidegebbre fordultával októberben téli pihenőre vonulnak. A településeken fagymentes menedéket nyújtanak a vízóra aknák is, viszont tavasszal gyakran segítségre van szükségük a varangyoknak, hogy onnan kijussanak.

A zöld varangy hazánkban – a többi kétéltűhöz és hüllőhöz hasonlóan – minden fejlődési állapotában védett. (Tehát a peték és ebihalak is védettek!) Természetvédelmi értéke 10 000 forint.

Nemzetközi szinten a Vörös listán szerepel, bár kevésbé veszélyeztetett besorolású.

Hazánkban állománya stabilnak mondható, de számos veszélyeztető tényező fenyegeti.

A klímaváltozás következtében az erősödő  felmelegedés következtében előfordul, hogy a szaporodásra választott kisebb állóvizek idő előtt kiszáradnak, a még ebihal állapotban lévő békák elpusztulnak.

Az ebihalak számos más élőlény étlapján is szerepelnek, rovarlárvák, halak, vízimadarak tizedelik őket.

Ha kertünkben zöld varanggyal találkozunk, ne bántsuk, a rovarok fogyasztásával nagy hasznot hajt!

A szaporodó hely megközelítéséhez gyakran forgalmas utakon kell átkelniük a kétéltűeknek, gyakran eshetnek autók áldozatává. Az utóbbi idők út és vasútépítéseinél béka alagutak kerültek kialakításra, de sok helyen továbbra is szükség van a békamentők segítségére. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság területén Farmoson, Tata, Tardos és Tarján külterületén, valamint Hont térségében rendszeresen kialakításra kerülnek békaterelő kerítések, és önkéntes csapatok segítik a kétéltűeket, nem csak a zöld varangyokat, eljutni a szaporodó helyükhöz. Aki szeretne bekapcsolódni a békamentő munkába, az a  https://www.dunaipoly.hu/hu/  honlapon a programok között keresheti meg az aktuális felhívásokat február végén -márciusban.

 Írta:  Morvai Gyöngyi környezeti nevelő

és  Vatai Anna látogatóközpont vezető

Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület

Felhasznált irodalom:

-Günter Diesner, Josef Rerinchholf: Kétéltűek és hüllők, Mosaik Verlag GmbH, München, 1997, Magyar könyvklub, 285 p.

-Puky Miklós, Schád Péter, Szövényi Gergely: Magyarország herpetológiai atlasza, Budapest, 2005, Varangy Akciócsoport Egyesület, 207 p.

-Kovács Tibor: Békák, Budapest, 2016, Budapest Zoo, 128 p.

 -Pannon Enciklopédia, Magyarország állatvilága, Budapest, Dunakanyar 2000 Kiadó, 1996

 - Dr. Nádai Magda: Élővizek mindörökre, III. Béka barátkozó Bafila Kiadó 2015