Kökörcsin, a manó az első tavaszi napsugarakban sütkérezett a tölgyfaházikója előtti kis padon. Mellette szép, lila leánykökörcsinek integettek a szélben a sziklagyepen, és tavaszi héricsek sárgultak mindenfelé. Egy róka ügetett a dolga után, messziről intett fejével a manónak.

Azután kedves komaasszonya, Nünükéné tipegett elő egy nagyobb dolomit kavics mögül:

Kökörcsin vidoran ráköszönt:

− Jó reggelt, szép tavaszunk van!

− Jó reggelt, Kökörcsin koma, jó reggelt, igazán gyönyörű tavasz az idei! – helyeselt Nünükéné, és mellé csüccsent a kis padra.

− Csak azt az egyet sajnálom, − mondta Kökörcsin– hogy a szomszédos tölgy gyökerei között nem lakik senki. Úgy örülnék egy kedves szomszédnak, akivel néhanapján megihatnánk egy csésze finom csipkebogyó teát.

− Lakhatna vele egy szomszédasszony is! – toldotta meg Nünükéné – Ha erre járok, úgy megvitatnám egy barátnéval a friss, hegyi pletykákat!

A békés tereferét hirtelen közeledő léptek zaja szakította félbe. Egy ember közeledett a keskeny úton.

Ember, itt? Hiszen a látogatási idő régen véget ért, a Sas-hegynek ezen, a tanösvénytől távoli oldalán amúgyis ritkán bukkan fel bárki.

− Vége a nyugodt délelőttnek, biztos tilosban járó kirándulók! – morgolódott Nünüké – Idejönnek a kellemes csendbe hangoskodni és szétdobálják a szemetet!

− Azért igazán rendes emberek is akadnak a hegyen! – vette őket védelmébe Kökörcsin manó – Egy kedves öreg botanikussal órákig beszélgettem a tölgyek életkoráról az elmúlt tavasszal. A rendetlen társaság szemetét pedig mind egy szálig összeszedte egy vezetett sétára érkezett harmadikos osztály.

De ezúttal nem idegenek érkeztek: zöld egyenruhás figura közeledett az úton, a kabátján szép, hímzett, havasi cincéres jelvénnyel. 

− De hiszen ez a Vazul! – örült meg Kökörcsin manó.

Vazul volt a környék természetvédelmi őre. Mindig volt egy jó szava a Sas-hegy manóihoz, tündéreihez, az állatokhoz meg a növényekhez is.

Most két kartondobozt cipelt magával. Mindenki izgatottan figyelte: mi lehet benne? Törött szárnyú madarat talált? Vagy ajándékot hozott benne valakinek? Szó, ami szó, Kökörcsinnek is fogytán volt a kedvenc gyömbéres keksze…

Vazul a kis társaság elé lépett és a titokzatos dobozokkal a kezében így szólt:

− Képzeljétek, az őrkerületem határában a helyi vállalkozó nagy területen kidöntött egy öreg tölgyest. Próbáltam lebeszélni róla, hogy tarvágást végezzen, ő mégis megtette!

A tarvágás szó, mint egy förtelmes rém repült végig a kis társaság felett. Nünükéné rémülten bújt Kökörcsinhez, a róka láthatóan megborzongott. Még Kökörcsin manó is erősebben szorította meg a pad ülőkéjét.

− Az egyik kidöntött fa tövében pedig találtam egy otthon nélkül maradt pirókegér családot és egy szomorú kis mogyorós pelét. Szegénykéim ott sírdogáltak a tönkre ment otthonuk előtt. Elhoztam őket ide, hátha ti befogadnátok magatok közé őket. – azzal Vazul letette a földre a nagyobbik dobozt, amiből hat remegő orrocska kandikált ki. Azután előóvakodott a hat egérke: Egérapa, Egéranya és a négy gyerek. A kisebb dobozból szegény kis pele kászálódott elő.

− Hát persze, hogy befogadjuk az otthon nélkül maradt egércsaládot és a magányos pelét is! – találta meg a hangját Kökörcsin manó – A szomszédos tölgy gyökerei épp alkalmasak egy remek házikó kialakítására! Az tökéletes lesz az egérkéknek, odafent meg egy remek odú van, oda éppen be tud költözni a pelécske is!

Így kerültek Pirókegérék és Pele Benedek a Sas-hegyre. És bár a négy egérgyerek jócskán hangoskodott és mindig valami galibába keveredtek, azért sem Kökörcsin manó, sem a többiek meg nem bánták az új szomszédságot.